Valami egészen különös érzés a nappaliban összehordott ruha, könyv, ékszer, parfüm, naptár, képeslap, babzsákmalac, ésatöbbi között ülni, és azt mérlegelni, hogy mi az, amire szükségem lesz, és mi az, amit itthon hagyok.

Tirolba megyek holnap, dolgozni.

Rendkívül gyönyörű a hely, a szívem majd kiugrott a boldogságtól, mikor megláttam a hegyeimet. Az enyémek, és kész, ugyan csak egy bőrönddel érkezek, de tudom, hogy mindenem meglesz, ami kell, mert a hegyek az enyémek. Szerénytelenség nélkül eldöntöttem már az első ezredmásodpercben, amikor megláttam őket:)

Az emberek cukik. Teljesen viccesnek érzem, hogy azt a sváb dialektust beszélik, amit itthon, a falumban az idősek. Sose beszéltem svábul, csak nagyjából megértettem, erre most tessék, uccu neki, megkaptam a tanulópályát:) Joviálisak, segítőkészek arrafelé az emberek, ezt mondjuk taníthatnák az iskolákban etikaóra helyett.

A kettes számú poén a sztoriban, hogy angol tanfolyamra jártam évközben, mert azt gondoltam, hogy német ajkú területre tuti nem megyek. Aztán, na tessék:) Kell az embernek annyit okoskodni, aztán mivégre.

Tehát: bőrönd. Megyek, pakolok. Most kicsit jobb ez, mint gondolkodni. És holnap fut is velem a vonat messzire. Furcsa ez, és szabad, és gyönyörű. Na meg, egy jó történet kezdete. Egy lépéssel kezdődött, mint minden út az életben.

A bejegyzés trackback címe: