Egyszer egy fiú levélben megkérdezte, hogy milyen blogot is írok. Először nagyon nem értettem a kérdést, hogyhogy milyet? Kell valamilyennek lennie? Úgyhogy, ha valaki valamilyenséget keres a blogomban, hát jó keresést hozzá:) Tökéletesen random: írom, ami megfog, érdekel, vagy történik velem. És nem fizet se az IKEA a reklámért, se gasztroblog a népszerűsítésért. Na meg, a Vészhelyzetre se kell feltétlen gondolni a mostani derékfájdalmas posztokat olvasgatva, csak most kicsit Csinibabás jelenetre hajaz az egészségügyi helyzet: "Süllyedünk!" "Dehogy! Csak a víz emelkedik!":)

És ez sem igaz. Ha nem is mérhető munkaképességben a javulás, annyit mindenképp sikerült előrehaladni, hogy már fekve nem fáj. Hollárihó! Avagy? 5-10 perc mászkálás, vagy ülés után sajnos oda a varázslat, újrakezdődik a feszülés, kisugárzás, fájdalom. Szerencsére mindig jut egy szarkasztikus félmosolyom magamnak, amikor higanyosabban tudok felállni ülésből, mint a saját nagymamám, és mikor a rendelőben az infúzióért a 70 évesekkel együtt várakozok. 

Ma megint vért vettek tőlem, másodszor két nap alatt. És mivel a falubéli 3 háziorvos közül 2 ezen a héten üdül, ezért ma olyan tumultus volt a rendelőben, hogy borzalom... ugyanakkor mégis elgondolkodtató, hogy míg otthon külön hercehurca baleset után sebészetre járni kötözésre, meg kórházba vérvételre, gyerekorvoshoz, satöbbi, fejlett szomszédunkban mindezt egy személyben lezavarja a háziorvos is. És nem mondhatnám, hogy őrületesen sokkal többet kell várakozni, vagy hogy gyilkosabb lenne a légkör. Sőt. A váróban még bébik is voltak, meg egy másfél éves lázas csöppség, és teljesen emberi volt a helyzet.

A vérvétel ma fergetegesen simán ment, ami nálam nagy szó.

A vénáim ugyanis kacskaringóznak, ahol egyenesnek kéne lenniük, plusz nagyon vékonyak, és a cseppet sem törékeny karjaimban megtalálni őket magas szakmai képességekre enged következtetni. Amikor ezt a sok agyonszurkálás, és lábfejből vérvételes tapasztalat után puszta előrelátásból elmagyarázom a vérvevőknek, a reakció vagy az, hogy "csitt, nyuszika, nehogy már te magyarázd meg, mit kell csinálnom!", vagy elkönyvelik, hogy be vagyok szarva. Egyik sem, de egyszer egy ápolónő majdnem elájult, amikor tényleg vagy 10 percig szurkált, majd mikor sikerült valahogy levennie a vért, összerázta, de olyan bénán, hogy szétspriccelt... Apa akkor már nem tőlem kérdezgette, jól vagyok-e. 

Az infúzió ma már sajnos kevésbé volt sikeres, jól összeszurkált, mire eltalálta, a végén már szentségelt. Pedig mentségemül szolgáljon, ma is jól viseltem, neki is elmagyaráztam személyes anatómiai felépítésem, és mondtam, hogy talán a lábfejemből, kézfejemből is megpróbálhatja. Erre felmordult, hogy na, azt azért már nem.

Vérvételnél, ha nem sikerül, simán csak nem történik semmi, de az infúzió, ha rossz helyre megy, tökre éget. Ha sikerül, tök érdekes érzés, olyan, mintha hideg vizet pumpálna onnan tovább a vér. Hát, eltalálta végülis, és hogy ki ne csússzon a tű, vagy a fél karomat teleragtapaszozta. Gyantázás megoldva:) Holnap vissza kell menni, gyógyszert tovább szedni. Most épp feketeribizliszörppel és jégzselével edzem testem, lelkem, szellemem a holnapi megmérettetésre.

Ó, és krémtúróval. Nagyon finom krémtúrót csináltam, bár kicsit az én ízlésemnek túl krémes...hiányoznak a túródarabok:)

A receptje: végy 1 kiló túrót ( mindenképp érdemes követni a megadott mennyiséget, ha legalább egy hétig, napi háromszor szeretnéd fogyasztani!:), édesítőszert (én nyírfacukorral csináltam), egy citrom reszelt héját és levét, egy csomag zselatint, 4 deci vizet hozzá, és 4 dl tejfölt/joghurtot, ízlés szerint aszalt gyümölcsöket, mazsolát. A zselatint forrásig főzni, pici hagyni kihűlni, majd mindent összekeverni... én nem győztem kivárni, hogy a hűtőben kihűljön, úgyhogy nemes egyszerűséggel, kiraktam az egész cuccot az erkélyre. Nagyon finom:)

És haladok tovább az önszeretet leckéin... az van, hogy most szemmel láthatóan, tök nyilvánvalóan zárulnak be előttem külső utakat jelentő kapuk, minden szinten. Legyen az kapcsolat, egy buli, céges vacsora, vagy egyszerűen csak elmenni munkába: nem megy. Most igazán semmi nem történik kívül, amit elérhetnék. Nyavalygás és hiszti helyett viszont úgy döntöttem, hogy ha kifelé nem tudok menni, akkor haladok befelé. Magamba. Sokat olvasni, tükörbe mosolyogni, meditálni, az állásidőket finomságok elkészítésére fordítani, de leginkább... magamban jól lenni.

Ez van most. És csak hogy el ne felejtsem, kiírom a hűtőre: "Semmi sem különb semminél, csak az útnak más-más szakaszai vannak."

Személyes véleményem az egészről pedig a következő:

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.