A " Fedezd fel Tirolt!" mozgalom keretében ma tehát Westendorfba utaztam. Mivel mindig csak vonattal jártam arra, most pedig busszal kellett utaznom, megkértem a sofőrt, hogy szóljon nekem a megfelelő megállónál. Megkérdezte, magyar vagyok-e. Nevetve mondtam, hogy igen, de nem gondoltam, hogy ilyen erős akcentussal beszélek. Azt válaszolta, hogy csak kicsit lehet kihallani, de jó hallgatni, mert szépen beszélek. Na tessék. Ott kapok bókot, ahol végképp nem számítok rá.

Az út nem volt 10 perc sem, számomra abszolút érthetetlen, hogy miért kerül itt a buszozás több, mint háromszor annyiba, mint a vonatozás, pláne, hogy ugyanaz a cég vezeti a vasutat, és a buszrendszert. Hazafelé mondjuk kicsit olyan volt, mintha egy óriási magántaxival utaznék: rajtam, és a sofőrön kívül mindenkinek jobb dolga akadt: senki nem volt rajtunk kívül.

Mikor leszálltam a buszról, az eső még csak szemerkélt. Előtte a térképen megnéztem, merre kell mennem a rendelőhöz, utólag jót nevettem: a térkép mutatott ugyan egy kanyart, ahol jobbra kell fordulnom, majd egyenesen tovább, de az alpesi terepviszonyokat már nem hozta ki jól a rajz... Egyrészt a busz lerakott a préri közepén, se egy ház, semmi, majd fel egy óóóriási szerpentinen, és csak a  falutáblát megpillantva könnyebbültem meg. 

A karom már tényleg úgy néz ki, mint egy drogosé, mindkettő. És vicces, ahogy napról napra tudok meg valami információmorzsát arról, mi is történik velem. Ma pl. a doki kérdezte, hogy ugye nem kocsival vagyok, mert ezután az infúzió után nem vezethetek, csökkenti a koncentrációt, szédülést okoz, ésatöbbi. Remek. Most már legalább értem is, nemcsak érzem, miért vonz utána rendszeresen ellenállhatatlanul az ágyam. És hogy valószínűleg 10 alkalmas kúrát kapok, ha most is kellett mennem hétvégén, és hétfőn is kapok. Megértette a tágra nyílt szemekben az ijedtséget, mondta, hogy ez majd kiderül a háziorvosnál hétfőn. Sokkal jobban vagyok már, mint az elején, de még mindig nem jól. Recsegek-ropogok, és reggelente, esténként fáj. Legalább már vannak órák, amikor ugyan nem vagyok egészen beszámítható, de nem is fáj...:) Priceless.

Mikor kijöttem az orvostól, már rendesen esett az eső. Kevés undorítóbb dolog van az időjárásban, mint amikor 0 fok körül esik az eső- pláne, ha nincs még egy ernyőd se. Ugyanakkor felnézve meg ott voltak a hegyek, a szinte makettnek tűnő házak olyan magasban, hogy a hozzájuk vezető út sem látszik, és a hó, ami még az enyhe idő ellenére sem olvadt el... mégiscsak szép. Ha valaki látta volna, ahogy az esőben egymagam éneklek, biztosan azt hitte volna, hogy megőrültem. De nem látta senki.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.