Valami csodálatos érzés volt hazamenni. Egy hetet a szeretteim körében lenni, közben csak egy fél gondolatot engedni a munkának- szükségem volt már erre. Nem bánom egy percet se az ugorj fejest Tirolba életemet, de szükségem van időről-időre arra, hogy kikapcsoljak- nade, ez így van szerintem minden szakmában, és minden országban. Ki kell kapcsolni. Ebben sose voltam jól, dehát gyakorlat teszi a mestert: egy hét alatt csak egyszer néztem rá az e-mailjeimre, és kétszer a telefonra, továbbá nem gondolkodtam az intenzív hét programján, nem írtam beosztást, nem szerveztem semmit. Kisimultak a nem létező ráncaim :)

És annyira, annyira élveztem az otthoni létet. Sokat beszélgetni, Foltossal sétálni, bújni, duruzsolni, babázni, és csak lenni. Még nyaralni is el tudtunk menni néhány napra, ami szintén nagyon jó volt: szuper időnk volt strandolni, várost nézni, bringó-hintóztunk ( a soküléses, de egy kormányos bicó), óriásiakat nevettünk, és ettem lángost :) 

Visszafelé indultamban olyat zokogtam, mint ritkán. Nem történt pedig semmi különös, annak a semmi különösnek viszont számomra elég erős volt a szimbolikája. Tatabánya, pályaudvar. Ahol láttam már fütyimutogatós szatírt, részeg punkhordát, bevásárlószatyros, messziről bűzlő hajléktalanokat, és más díszpintyeit a társadalomnak- meglepő módon viszont egyetlen esetben sem villantott embert a biztonsági szolgálat. A lépcsőn felfelé menet megdöbbenve észleltem, hogy nem akármit hallok a feljáróból: hegedűszót. Egy fiatal fiú játszott. Hát ha nem is könnyekig, de állatira meghatódtam, hogy ilyen létezik, hogy magyar hegedűszót hallhatok az indulásom előtt, és egyáltalán, hogy KULTÚRA is felvetette a fejét a lepukkant pályaudvaron. Két perc múlva ide-oda ugráló, fontoskodó biztonsági emberre lettem figyelmes ( hogy a segge kilógott a gatyájából, alkoholista és ostoba ember volt, kell-e mondani?!), mögötte két rendőr. Biztosan övön alulinak érezte, hogy ezegyszer a posványos kultúrálatlanságot megzavarja a hegedűszó, mert okvetlen ki kellett hívni a rendőröket a 25 körüli egyetemista fiú "rendbontásához". A rendőrök normálisan viselkedtek, igazoltattak, majd vállvonogatva elmentek, ami nem volt ínyére emberünknek, leélt teste minden dölyfével pöffeszkedve még nekiállt kötekedni a fiúval, hogy így meg úgy, mit képzel. (Tényleg, mit is?!) A fiú nevetve összepakolt, és elment. Én a lépcsőn lefelé menet már zokogtam dühömben. Hogy ilyen van. Hogy ez van. Hogy nem lehetsz több, ne legyél jó, mert akkor már nem férsz bele a sorba. Nem vagy emészhető. Hogy az normális, ha valaki szatírkodva terrorizálja a vonatozókat, az ellen a biztonságiak nem tesznek semmit, de az vért kíván, ha hegedül. Felfordult a gyomrom, a lelki hányinger pedig könnyekben talált kiutat. Van ez így.

Visszaérve belecsöppentem a napi 9 órás munkaidők gyönyörébe. Természetesen dögfáradt vagyok, viszont állati jó programjaink voltak: voltunk a gyerekekkel játszótéren, lovagolni, tegnap úszni ( Vizicsúszdáztunk, és a Down-kóros leányzó, akivel csúsztam, óriási adag vizet nyelt landoláskor, mikor magamhoz húztam a víz alól, és kérdezgettem, hogy van, az első, amit mondott, az volt, hogy "noch einmal"- tegnapi egyik kedvenc jelenet. Vagy 2 percig szívből nevettem, és már kicsit gyanakodva nézett rám az úszómesterbácsi. A másik nagy jelenet, ahogy fagyit nyalva, a széken szinte szétfolyva a melegtől sziesztáznak- cukiiiiiiik :) Ma kicsit túráztunk, ugyanis van a faluban egy erdőbe épített játszótér- elképesztően jó! 

És megérkezett Smarni. Álomszép hörcsöglány. Barna, a popóján hosszú, szimmetrikus 2-2 szőrpamacs, néhány fekete csík a nyakánál. Kedden érkezett, ő volt a legeslegszebb a kereskedésben. Na persze, úton hazafelé merült fel bennem, hogy talán a hörcsögfiúknak is feltűnt a hejreség, ám remélem, nem néz anyai örömök elébe: mihez kezdenék 10-15 hörcsögbabával?!  Még nem fogtam meg, de mélyül a bizalom: ma már úgy etettem, hogy benyúltam a ketrecbe, és a kezemből vette el a falatkákat egyenként. Állati édi, ahogy a két hátsó lábára ül evés közben, a két mellsővel pedig ügyesen falatozik. A mosakodása tanítanivaló lenne általános iskolákban is. És ahogy mászik... na persze, néha a frászt hozzá rám, amikor rájön a superman-feeling, és ugrálni támad kedve a "harmadik emeltről". A lakásába építettem szinteket, lépcsőkkel, hogy tudjon mászkálni. Most épp alszik. Nem cincog és nem büdös, viszont még mindig kicsit rágja a rácsokat. Lehet a végén házőrző hörcsög lesz belőle :) 

Hát ilyesmik történnek, zajlik az élet, sok a próbatétel. De oldogatom őket tehetségem és képességeim szerint, igyekezvén nem elfelejteni, hogy játék az élet. Értékes játék :) Most jön a hétvége, holnap kis csavargás, szombaton fitness és semmittevés, vasárnap pedig irány Söll, a tűzoltófesztivál. Ez virslit, dirndli ruhát, és sört jelent :) A napfényt pedig kívánom hozzá :)

Szép napocskákat!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.