Azt hiszem szerencsés vagyok. Észreveszek egy rossz működést, viselkedést magamban, aztán hopp! már jön is a vizsga, de inkább nevezzük a kevésbé ijesztő lehetőségnek, hogy változtassak. 

A főnököm nem igazán kultiválta a kéthetes betegszabadságomat, de igazán jól viselte, ahhoz képest, hogy a főnököm. Ugyanakkor, az nem esett jól, mikor a totális kimerültség, a szülőktől felé érkező nyomás, és minden más miatt olyan dolgokat vágott a fejemhez, amiket nem kellett volna. A tényanyag ugyan nagyjából igaz volt, mármint, előbb kell leadnom a beosztást, időben leadni a fejlesztési terveket, meg volt nem igaz is, hogy gördülékenyebben kell szerveznem. (Persze, ha ennél is jobban szerveznék, akkor már nemcsak gördülékeny lenne az élet, hanem ping-pong labda). Csak mindezt olyan stílusban adta elő, és olyan vehemenciával, hogy az neki talán felért egy vulkánkitöréssel, nekem viszont elefántlelkem regenerációs képességét tette próbára. Mert az elefánt nem felejt, de ezt meg nem vagyok hajlandó megőrizni:)

Így hát, tanulság leszűrve, ha a dokumentáció ennyire bazi fontos (bár eddig ezt sose mondta), hát akkor halleluja, megvan, mi a hisztipont. Ezzel a tudással legközelebb már le fogom győzni eredendő kényelmességemet, és megküzdök a sose vezetett dokumentációval. Oké. 

Elmesélve a sztorit Belgiumban élő rokonainknak, ők egyből azt mondták, hogy gyakorolnom kell az asszertivitást. Hogy mi az? Ők nem tudták elmagyarázni egy szóval, és hát annyira jellegzetes magyar fogalom ez, hogy a négy, egyenként többkilós magyar-német nagyszótárban sem volt benne. Hogy mi az? Önérvényesítés. 

És akkor, visszautazásom előtt pár órával, csörög a telefon. AZ osztrák. A főnököm. Pánikhangulatban vázolta, hogy az asszisztensnek síelés közben valami szalagbaja lett, és nem tud dolgozni. Gyors reakció fél egészség, a telefonban lerendeztem a módosított beosztást, mínusz egy fővel. Oké, pipa. 

Tegnap kiderült az MRI vizsgálaton, hogy keresztszalagszakadás, és meniscus- roncsolódás rejlik a rögzítő sín alatt, január végén műtik szegénykét, és hát, valszeg hónapokig nem fog dolgozni.Én addigra már megírtam a jövő heti vésztervet, ráadásul úgy, hogy csütörtök, péntek, szombaton egyes-egyedül leszek, mert a stabil kétfős legénység egy tagja Inssbruckba megy oskolába, és az nem én vagyok:) A főni megint pánikkal hívott, hogy jajj, új beosztást kell írni, és mi lesz most velünk. Aztán elmondtam, mi lesz, meg hogy nyugodjon meg, ezt a hetet kibekkeljük ügyesen, ezen a héten nemám megesz minket a kosz, ki is takarítok, jövő héttől meg lehet keresünk egy segítőt. Szinte hallottam a köveket, amik leestek a szívéről, és!! Meg is dícsért, hogy ügyes vagyok, és milyen szorgalmas, hogy ezt már így megoldottam, még mielőtt beszélt volna velem, hogy mi a helyzet. Gondoltam magamban, nekem erről nem voltak olyan erős kétségeim:)

Úgyhogy nagyon örülök magamnak, mert szinte érzem a szakmai önbizalmam izmosodását, nem tojtam be tőle, és megmutattam, hogy milyen szuper kis munkaerő vagyok. Ami pályakezdőként elég szép meccs, amikor saját magammal is olyan jókat tudok néha küzdeni. De lám-lám, van mégis képességem az ASSZERTIVITÁS-ra:)

Persze, bár egy drága kis nő a főnököm, és ezt most nem iróniával mondom, hanem őszintén, mert rengeteget tett már értem, és megint cukifül, csak olyan nyomás alatt él, annyi stresszel, hogy időnként úgy éli ki magát valakin, mint rajtam karácsony előtt. Nem szép, de ez van. És jó érzés, hogy a kollégáim, mind azt mondták, felejtsem el, hülyeség, mert szuperül végzem a munkám. Másrészt meg azt is mondták, hogy ezek csak fázisok nála, és nem kell elgondolkodni se róla, ő se teszi, csak mond mindenfélét, mert nem a valóságértékük miatt történnek ezek a közlések, hanem feszültségoldásból. Azért viszont hálás vagyok neki, hogy ráébresztett arra, hogy mennyi érték van bennem, mint munkaerő, és muszáj volt miatta a sarkamra állnom, és végre ráeszmélni magam is erre. És tette ezt úgy, hogy igazából nem volt komoly tétje ennek, de én mégis profitálhattam belőle.

Hát, szóval ez van.

Ma megyek Wörgl-be kicsit csavizni, aztán meglátogatom a Maria-t, kis betegünket. 

Aztán elmélyedek a Pető-módszerről írt német szakirodalomban, mert holnap jön a lovasterapeuta néni, aki ebből írja a szakdogáját, és nem ártana, ha nem konyhanyelven társalognék vele:)

És ma még pihiiiii!:)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.