A történet kezdetén említeném, hogy az utóbbi hónapok kissé megtépázták az építkezések iránti vonzalmamat. Merthogy mellettem építkeznek, már egy éve. A szokott menetrend így néz ki: reggel 3/4 7-kor gyülekeznek, 7-8 között pedig egy-egy magányos, elszigetelt lapátolás, fejszecsapás, szegecselés, épp csak annyi, ami felébreszt, s mire visszaszenderednék, jön a következő. A magányos tak--- tak---tak ritmust aztán 8-tól átveszi a taktaktaktak, s az, hogy hétfőn leraktak egy óriási betonozót, az külön boldogságomra szolgál, s hogy szorgosan használják is, az nemcsak zajt jelent, de azt is, hogy az egész ház gerendástul rezeg, és ring az ágyam. Najó. Ha meg nem is barátkoztunk, de azért ahhoz képest, hogy sikítófrásszal nyitottam a viszonyt, eljutottunk a gyenge lábakon álló sztoikus közönyig. 

Oly gyenge lábakon állóig, hogy amikor ma este 8 előtt felbőgött egy teherautó az ablakom alatt, majd berezgett az egész ház, kitört a sikítószellem. Kinézve az ablakon rögvest eltűnt a méltatlankodás, tűzoltókocsi, aggregátor, soksok szorgalmas és ügyes tűzoltófiú, nem pánikban, de tempósan rendbe szedte a hacukáját, létra, csövek, egyebek, és... hamar összeröffent az utca alattam :)  

Bennem egy percre komolyan felmerült, hogy esetleg miattam jöttek ki. Éppen sütöttem, és a répatorta formáját rosszul csuktam be, így sütés közben szépen csepegett ki belőle az olaj, amivel kikentem a formát- és ha éreztetek már égett olaj szagot, hát tudjátok, mire értem, mikor azt mondom: ocsmány. . Ezért is, minden nyílászáró tárva-nyitva volt, amikor megérkeztek a szakik, és premier plánban láttam-hallottam az eseményeket- najó, a gerendák amúgyis berezonáltak volna. A szorgos szakik meg csak másztak, másztak fel a lakásba  a másodikra, led-lámpákkal, tudomisén, és valakit hoztak le. Ezen a ponton gyanús volt, hogy miért hiányoznak a lángok, ha esztelen iramban oltják a tüzet. Dehát libabőrös, lenyűgözött állapotomban nem is volt szükséges további látványelem, teljesen lekötött, amit láttam. További 5 perc kellett ahhoz, hogy felébredjen bennem a tudományos szomjúság, s lemenjek megkérdezni, hogy ugyanmár, mi a szösz folyik épp, s ha ők tüzet oltanak, miért nincs tűz. 

S hogy miért? 

Mert gyakorolnak. 

Ezen a ponton az adrenalin felspanolta kis szervezetemből vihogás formájában távozott a feszültség.

És a poénok azóta is csak dőlnek, dőlnek, dőlnek belőlem. 

Például felmerült bennem, hogy a gyakorlatokat hátha itt úgy sorsolják ki, mint otthon a jogsinál a vizsgaköröket, s hogy milyen arcot vágtam volna, hogyha valaki rámtöri az ablakot, hogy keziccsókolom, van-e itten tűz?!

Ami nem vicc, hogy a sütemény hálistennek jó lett, s bár nem irigylem magam a sütő kisuvickolásáért,de azért erre az áldozatra hajlandó vagyok egy jó desszertért.

Ami szintén nem vicc, hogy ezek a férfiak, még annak ellenére is, hogy csak gyakorlatoztak, minden elismerésemet kivívták. Pontosan, szakszerűen, higgadtan dolgozni, ezerféle vészhelyzetben: ez az, ami számít. Nem beszélve arról, hogy a "ki a szexi" listámon egy laza mozdulattal kiütötték a tűzoltók a kézilabdásokat a dobogós második helyről. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.