Nagyon jókor jött ez a kis müncheni kiruccanás, mert már kicsit besokalltam a vélt és valós problémáimból, és kellett egy kis felrázás.

Amiből nagy felrázás lett!:)

Valójában, amikor kis városnézés, és ebéd után megérkeztünk a tett színhelyére, legszívesebben visszafordultam volna. Óriási területen elfekvő hangos, ócska, színes búcsút láttam, pöröge-foroga hintákkal, és hát... nem erre számítottam:) De gondoltam, ha már 2 órát vonatoztunk azért, hogy eljöjjünk, hát akkor, előre, fel!

Így aztán, elfogadva, hogy az Oktoberfest nem olyan, amilyennek én elképzeltem, és azt is, hogy ez tulajdonképpen nem baj: jól éreztem magam!:)

A sátrak elképesztőek voltak. Tömve emberekkel, hétfő délután egykor, aminél holtabb holtidőt nem is tudom, el lehetne-e képzelni... A pincérnők, akik egyszerre akár hat korsót is kivisznek, ami elég tiszteletreméltó teljesítmény, hiszen egy korsó 1 liter! ( Persze, nemcsak a korsók mérete, hanem az áruk is szép: még sosem ittam egy korsó sört 9 euróért...) De ez senkit nem zavar, mindenki iszik, 20 percenként felcsendül, hogy "Ein prosit...!" - ilyenkor mindenki koccint, és iszik. Közben szól a sramli, de senki nem táncol. Ezt a furcsaságot már kezdem megszokni. Bár nem beleszokni!:) Én bizony táncoltam:)

Az alkalomhoz illő "Ki a legény, ha nem én?"- játék a következő volt: férfi áll az asztalon, kezében teli korsó. Ha egy húzásra megissza: jutalma taps, és ováció. Ha nem: füttykoncert, és száraz pereccel, meg még ki tudja, mivel dobálják meg. 

De az emberek voltak a legizgibbek. Találkoztam ausztrál 78 éves nagypapával, unokástul, akik már 14 éve mindig eljönnek ilyenkor Münchenbe. Mikor mondtam, hogy én magyar vagyok, olaszos temperamentummal mondják, hogy ők bizony már voltak ott, és mennyire gyönyörű! A spanyolok, akiket megismertünk, természetesen Puskás Öcsi révén tájolták be szép hazánkat:) 

Ja, a pasik. Nemigen sikerült úgy megtenni pár lépést, hogy ne kaptunk volna a nyakunkba néhányat. Volt, aki elkapta a kezemet, mielőtt esélyem lett volna elhúzni, megcsókolta, a fejét ráhajtotta, számomra ismeretlen nyelven elmondta, hogy "Mirko"-nak hívják, és kézzel-lábbal megkérdezte az én nevemet is. Volt, aki hirtelen elém toppant, és 'I love you' cetlit az arcom előtt lobogtatva próbált megcsókolni- itt menekülőre fogtam a dolgot. De az egyik legcukibb az ázsiai fiú volt léderhóziban, aki, mikor megkérdeztük, hova valósi, azt válaszolta, hogy kanadai:) 

Ettem kandírozott mandulát, próbáltam kalapot, és megcsodáltam a mézeskalácsokat... Biztosan menthetetlen vagyok, de szerintem olyan cuki, amikor a fiúk ajándékoznak egyet a szerelmüknek:) 

Mire este nyolcra hazaértem, a lábaim már annyira fájtak, hogy magas sarkakat nem nagyon szeretnék mostanában látni:) 

Ma pedig szerencsére csak fél 2-re kell mennem dolgozni... igaz, cserébe pénzadományozók jönnek megnézni bennünket munka közben. Ó, de imádom én az ilyeneket!:)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.