Ma olyan gyönyörű idő volt, hogy alig tudtam elhinni. Napsütés, felhőtlen kék ég, vagy 30 fok. És csak egyig dolgoztam, hejehuja :) 

Meg is koronáztam a délutánt egy kis kiruccanással. Elvonatoztam a Schwarzsee-hez, amit nagyon, de nagyon szeretek. Eszményi hely. Olvasgattam, napoztam. 

Majd úgy döntöttem, sétálok. Besétáltam Kitzbühelbe. Útközben találkoztam barnaszőrű, jól ápolt bocikkal is. Annyira, de annyira cukik, tejóég. Az a jámbor, szeretetteljes tekintet. A selymes szőrül. A meglepően mozgékony fülecskéik :) Na, hát el is határoztam, hogy nekem biza egyszer lesz még tehenem. Hirtelenjében a nevét is kitaláltam: Fruskának fogják hívni. Fruska, a tehén. Szerintem csodaszép :)

Kitzbühel felé már gyanús lehetett volna, hogy valami van, de csak a sznobériára fogtam a néha feltűnő luxuskocsikat. Aztán kiderült, hogy régiség autó fesztivál van. Nagyon menő darabok is voltak köztük, pedig nem vagyok nagy masinarajongó. Mondjuk az a darab, ami olyan 90 éves, korai sportkocsi modell, hát, na. Levett a lábamról.

Hazafelé a vonaton beszédbe elegyedtem egy fiatal lánnyal. Komoly, ez már itt rendkívüli esemény. Én mindig próbálok beszélgetni a fitnessben is, de ezek a próbálkozások ált. hamar elhalnak. Most meg ez a lány egész hazáig szóval tartott, ami abszolút rekord. 

Nyuszikám nem nagyon tudta mirevélni az ittlétemet. Eleve, hogy miért beszélek ilyen jól németül? Aztán meg, egyedül élek itt?! (Ezután hosszú csend volt.) Végül pedig, hogy miért jöttem ide? Nem akartam otthon dolgozni?

Aztán persze, megértettem én, hogy ezt nem is lehet könnyű megérteni. Ha néha még én is elgondolkodtam rajta anno, ennyire bátor vagyok-e, vagy ennyire hülye. De azt hiszem, ez nem arról szól, mit gondolunk. Arról se, mi az elfogadott, a normális. Az utak néha maguk jönnek a talpam alá, és eldönthetem ugyan, igent mondok-e, vagy nemet, de egyszerűen néha megérezni, mi a sajátod. Nekem ez az volt. Olyan igazán az. Nemcsak mókakacagásos, habosbabos, de az enyém. Enélkül a döntés nélkül soha nem találtam volna meg olyan mélységeket-magasságokat magamban, amiket. Amik igazi erőt adnak aztán, és mély derűt. Egyáltalán: megtanulni elfogadni, ami van. Meg ami nincs. Meg még sok minden más is megérlelődött itt bennem, de a pszichoblogot nem mélyítem tovább :) Csak ez a leányka felhozta a témát megint.

Lakótársat keresünk megy a tévében... cuki az a film :) A vacsi münchner Weisswurst lesz, friss zsömivel, és édes mustárral... Mmmmm :)

Ja, az előbb itt is felhőszakadás volt. Az árvízről is összefoglaló ment a német tévében, hát brutál. Én kétségbeestem azon, hogy ha agyonszervezett németkéinket így szétmorzsolta az ár, mi fog otthon történni. Ahol bár a hivatalos állásfoglalás szerint mindig mindenre felkészültünk (meg mindig minden rendben van), általában a tények nem ezt tükrözik. Aggódás helyett imádkozok. Meditálok. Nem tudok homokot lapátolni, mást nem tehetek, de ennyit tudok adni bele. És minden tiszteletem azoké az embereké, akik megint megmutatták, hogy van összefogás, nem számító halálfáradtság, odaállnak, és segítenek. Komolyan, olyan történeteket olvasni, amik az elmúlt pár napban megríkattak párszor. Nem beszélve a fotókról... Hát, remélem, hogy gyorsan elmúlik a néhány következő nap, és levonul a víz.

Drukkdrukkdrukk.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.