Gyönyörűen havazik. Amit bánok, hogy csak az ágyamból figyelhetem.

Harmadik napja fekszem, valami olyan derékfájást sikerült összeszedni, hogy őrület. A Mikulás nagy napja így hát ajándéknak örvendezés helyett azzal telt, hogy a fájdalomcsillapító szuri után hazabotorkáltam, és bevetettem magam az ágyba. Majd ezt a programmenetet követte a péntek, és a mai nap is. Ma voltam másik orvosnál, aki nemcsak, hogy jóképű volt, de még alaposabb is, mint az előző, írt fel gyógyszert a gyulladásra, krémet, meg izomlazítót. Igazság szerint, láttam már szebb helynek is a világot, ezért is nem írtam. 

Feküdni az ágyban egész nap, totál egyedül, kínlódva minden mozdulattal, nos, elég komoly feladat ebben pozitívumot találni, jóllehet, már régóta játszom az "élet játékát". Fáradt vagyok, kínlódós most minden, és még az életkedv is elment kirándulni egy nagyot. Talán ami mégis jó, hogy rongyosra nézhettem az összes Poirot filmet, olvastam sokat, és vannak olyan jó barátok, akik a távolból is figyelnek rám, bíztatnak, szeretnek. És sok olyan felismerés ért, amiket bár nem annyira lehet kellemesnek nevezni, de mégiscsak tükröt mutatnak, nem beszélve arról, hogy ez a sok kaki segített rálátni arra, mi minden hiányzik az életemből, és igazán mire vágyom. Hálás vagyok ezért. 

Hát, az élet kemény. De én is. Úgyhogy... fel a fejjel:)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.